Arany fa

Főoldal

Arany fa

          Az Arany fa egy domboldalon áll. Csillogó lombkoronája van, erős törzse, amin ezernyi jel emlékeztet az elmúlt időkre, és gyökereinek vastag ere otthonosan fut szét alatta. Olyan mint egy büszke öregasszony hatalmas szoknyában, erős vállakkal, egyenes háttal, gazdag hajkoronával, ezernyi ránccal, szikrázó szemekkel. Összesűrűsödött benne az idő, a tapasztalat, az erő és az egészség. 

          Pedig ha sok évvel ezelőtt járt volna arra egy csíkos tarisznyájú vándor, csak egy csenevész kis facsemetét talált volna ott. Megszeppenve nézte a fölé tornyosuló óriásokat, hogyan hajladoznak nyikorogva a szélben, és hangtalanul sóhajtozott, mert több napfényt, vizet szeretett volna magának. Az erdő félhomályában szégyenkezve rejtegette világos színű kevéske levelét, és viharok idején szándékosan jól beledőlt a szélbe, hadd erősödjenek csenevész ágai. Tulajdonképpen sokáig boldogtalannak és gyengének érezte magát, úgy gondolta, neki aztán semmi köze a nagy fákhoz, akik körbeveszik. Erősek voltak, hangosak, némelyek kicsit erőszakosak is, sehogy sem tudta elképzelni, hogy ő is hasonlóvá válik egyszer. Csak a somfa volt más: tavasszal a virágaival, nyár végén a bogyóival kedveskedett mindenkinek. De aztán megfigyelte, hogy a somfának szinte nincs is saját helye: ágai befolynak a többi fa közé, hogy a sárga virágok és piros bogyók mintha a szomszédos gyertyánfák díszei lennének. Ilyen sem szeretett volna lenni.

     Titokban arról ábrándozott, hogy a gyökerei olyan mélyen és terebélyesen folynak majd szét, mint az öreg tölgyfáéi, aki éjszakánként, ha nem tudott aludni, rettenetes sárkányokról, apró, ravasz manókról és huncut koboldokról mesélt, akik a föld alatti világban élnek. Arra gondolt, hogy a levelei szélesek lesznek, mint a gesztenyefának, és úgy isszák be a napfényt, ahogy még soha senki - de aztán ki is tudják adni, és fényleni fognak, és sosem hullanak le, akár a fenyőfáé. Ha leendő törzsére gondolt, romolhatatlan vasoszlopot látott maga előtt, amit semmiféle vihar nem törhet el, semmiféle betegség nem károsíthat. Amíg vékony kis kérgén fel-alá masíroztak a csiklandós hangyák és komótos hernyók, tudta, hogy egyszer olyan erős lesz, hogy nem undorral, hanem mosolyogva nézi majd ezeket a hívatlan vendégeket. Az ágai... mohó vággyal gondolt arra, hogy az ágai majd ugyanúgy ölelni fogják a csillagokat, mint az öreg fáké, és ha az a tarisznyás vándor csillanást lát éjszaka, talán azt hiszi majd, hogy egy csillagot látott, pedig az ő levelei fognak megcsillanni a holdfényben. És ott, fent, a magasban, pillangók, madarak, tündérek és angyalok lelnek majd otthonra. Idelent pedig, mint a somfát, őt is megkeresik az emberek és az állatok, hogy gyümölcséből jóllakjanak.

          Az öreg fák árnyékában elnyomva ábrándozó csenevész facsemete és a domboldalon álló erős, terebélyes arany fa között keskeny, ám hosszú híd tart kapcsolatot: az idő, melyre fel van fűzve a fa története.  Az érthetőség kedvéért nevezzük mesének...